Nadja elveszettként kicsiként, megfosztottan sétálgatott, még emlékezett arra milyen volt szökdécselni, próbál újra minden amit lát maga körül emlékezteti körülöleli, mégis mintha a virágok óriásira nőttek volna, azok a tavaszok, nyarak már messze tőlle, szökdécsel, elbukik, esik és gurul, egészen egy hatalmas tóba, ami azelőtt soha nem volt ott, mindneki körülötte boldog békés, senki nem látja, a nagy félelmetes tulipánokat, amik már nem is virágok, körbeveszik a tavat, Nadját nem engedik többet a világba ahol nadja, látott, olvasott, élt, szeretett, szökdécselt, őrült meg sokat, Nadja fél, becsukja szemét, a víz kellemes, körbeveszi, a tulipánok újra virágok, Nadja hajában indáznak, süt a nap, gyerekek, Nadján nevetnek, Nadja feláll és a gyerekek újra szökdécselni tanítják a tulipánok kertjében.
Nem fél csak tudja most még kicsi, kisebb bárkinél, de nincs mitől tartani....
Majd sétál a sokköves kis szűk utcákban, hatalmába keríti egy titkos vágy...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése