Végiglibbent a folyosón, a nagy vas ajtót, úgy csapta be maga mögött, hogy bizonyosan a földszinti kollégák is hallhatták.
A lépcsőházban leült,a csupasz lépcsőre, bár mindezt úgy, hogy a nagy miniszoknya igazgatás közepette is fenntartsa a hanyagság látszatát.
Kis fekete cipős, zöldharisnyás lábait keresztbe téve lóbálta, kacéran, kislányosan, egyszerre démonian, várt, mint mindig, közben egyik cigarettáról a másikra gyújtott.
Várta, hogy valami izgalom történjék, hogy végre megnézzék rajongjanak érte, bókoljanak neki.
Egyre dühítőbb, egyre vérlázítóbb, hogy sehol senki, pedig ma is ügyelt rá, hogy vonzó legyen… (……….)
A cigarettaszünetnyi flörtök a bankárral, az irodaház lépcsőjén mindennapok szerves része, mi az hogy nem jön a fiú, az előbb említett, az első számú. Na jó ha ő nem,a második számú is jöhetne, a harmadikról, de se ő, se a negyedik, ötödik, senki sem jelenik meg, hanem cipőkopogás, magas női hangok és egy öt tagú női különítmény érkezik, unalmasabbnál is unalmasabb nőkkel.
Feláll, cigarettát elnyom és nem törődik se a kacérsággal, se a szoknya lebegtetéssel, végtelenül dühös és csalódott, elrontották a játékát sé a végén ezek a nők, visszavonul az irodába becsukja az ajtót, dolgozni már nincs kedve, hogy is lehetne ezek után, semmi inspiráció, a haditerv egy óra múlva újabb szünetet tart és akkor bizonyosan megjelennek, még nem lesz elég késő ahhoz, hogy lemondjanak utolsó cigarettájukról…
